Köpcös,izmos,borostás,negyvenes első blikkre "bűnöző”alkat nyit be bérleményem ajtaján,kopogtatás nélkül...
Illetve nyitott volna be,ha nem lett volna zárva.

Èn,atlétában,melegítő nadrágban, a konyhában bundás kenyeret készítve hallom a besurranó próbálkozást.
Nagy rössel,tettre kèszen szélesre tárom-tépem az ajtót; közben,egyfajta harci induló gyanánt angolul hangosan,pattogva mormolom:

hibáztál,jobban tetted volna ha kopogsz...

Teljes mélységemben kihúzva magam (egy mélyek lehetünk),kihívóan az arcába nézek, atavisztikusan mèly, nem-èppen a filantróp hangomon megkérdezem:
Iiiiigeeeen?!!

Ő,meglepődve,de határozottan(látszólag ügyet sem vetve,mackómra,atlétámra),kérdő-tagadó hangsúllyal megkérdezi:

Pszichodráma?!

Èn: Nem,noha pszichológus vagyok...

A dráma talán két emelettel lejjebb lesz; ott látok rendszeresen, több embert megfordulni, gyülekezni;teszem hozzá,még mindig szúros tekintettel,de már emberbarátibb hangon.

Erre Ő, bűnöző kinézetét ellensúlyozó,lágyító,azt azonban teljességgel meg nem szüntető,sármos vigyororral,öröm és önigazolassal vegyes tónussal a hangjában válaszol:

Akkor mégsem járok annyira rossz helyen!

Én: Valóban,nem annyira rossz helyen;
a drámai részen már mindketten túl vagyunk.