Ha szomjazol a dicséretre, elismerésre, jó szóra;

Dicsérj meg MA valakit!

Neked semmibe nem kerül, hatása mégis óriási.

Újult erőt, felszegett fejet, zavarban lévő, szégyenlős félmosolyt, vagy őszintén meglepettet, derűt, lendületet, ruganyosabb lépteket, és reményt adhat annak, akinek önzetlenül adod.

Elél belőle órákig, napokig, hetekig, vagy akár hónapokig.

Fizess előre, hogy visszakaphasd.

Dicsérd meg ma azt a valakit!

“On a nice word, I can be living for two months.”

If you are longing for acknowledgement, a compliment or a nice word;

Praise someone today.

It, for you, is free of charge, though its impact might be tremendous.

It may give those you offer it unselfishly 

a new impetus, fresh momentum, bouncing, and tall walk, 

It may raise their chins,  may crack a faint, or genuinely surprised smile on their faces, might boost renewed hope.

They can be living on your  unexpected compliment for hours, days, or even months.

Pay it forward, it may come back to you.

Praise that person today.

Hunyadi tér, gyermekkorom meghatározó helyszíne.

A focipálya, ahol tűzgyújtásra is alkalmas vastagságú szemüvegem (becenevem tűzgyújtó) miatt, folyton kapusnak állítottak; és aminek eredményeképpen a látszerészek gyakori vendége, örök kisbarátja lettem.

A hunyadi téri kiskocsma, ahová foci után, kimelegedve, ziháltan estünk be a helyi gödörbe- borharapóba, ahol ingyen kaptuk, a felnőtt vendégekkel mindig mogorva csapostól a jéghideg málnaszörpöt.

A játszótéri rakéta-mászóka, ahol egyszer tűzgyújtó szemüvegemnek, mélység, sztereó és térlátásom hiányának köszönhetően a mászóka tetején, a rakéta csúcsán ragadtam;
felisút volt, le is út nem, és akkor még nem volt bennem a létra...
Ugyanazon rakéta, felső szintje, ahol előszőr vallottam szerelmet egy hatéves lánynak, alig hétévesen.
Hunyadi téri piac, a csarnok előtt található hosszú standokkal, amiket elsőosztályosként fel sem értem, max a peremét a homlokommal. Az őstermelői sor, ahol hétévesen az első oknyomozó interjúmat készítettem a helyi kofákkal, akkurátusan jegyeztem fel, mi mennyibe kerül.

Szombatonként, közel az ötvenhez, derűs mosollyal térek vissza a hunyadi téri piacra, gyerekkorom színterére.

Hunyadi téri kisközért
Szép ez a virág, közli velem a szépkorú, vastag alapozót és mélyvörös árnyalatú rúzst viselő hölgy.

Igen szép vagyok és a virág is az;
felelem, önmagamat és talán a jobb sorsra érdemes, szomorú szemű, nagy, feketekeretes szemüveget viselő, elsőéves bölcsészhallgató kinézetű pénztároslányt szórakoztatva.
Ő halványan elmosolyodik.

Az öreg hölgy folytatja a dialógust, inkább kollektív monológot; saját maga által mondottakra reagál.
Milyen szép, mályvaszínű a virágja, jegyzi meg.

Azok a fellevelei, válaszolom, frissen megszerezett ismereteimet közkincsé téve, amit a barátságos, nyugalmat és derűt árasztó, virágárustól tanultam;
A jellegtelen kis fehér ott középen a virág, a bíborvörös levelek fellevelek, zöldből majd színesbe váltanak-egészítem ki a növényhatározóba illő mondandómat.
A színe pedig, teszem hozzá,-a szinpadi (kisközért, nézőszám kettő) kilépésemet utolsó mondattal előkészítve
- megy a hajam színéhez.

Az idős hölgy valami olyasmit motyog alig hallhatóan a bajusza alatt,

hogy napersze (olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná, kár, hogy a Lipótot bezárták).

Itt vettem, a piacon, próbálom népszerűsíteni a derűt és nyugalmat árasztó virágárust és szép portékáját.

Már nem veszek idén, válaszolja a hölgy, inkább magának.
Egyet alszunk itt az Ősz, kettőt és a itt a Tél,

fejezi be kollektív monológját, ékes bizonyítékául szolgálva annak, hogy generációnként változik, eltér egymástól az időérzékelésünk.

Én balra el. Miközben fizetek (napraforgó olaj), a bölcsészlány szokatlanul hosszan néz a szemembe, arcán nagyon széles, kaján vigyorral, mintha arra kérne, hogy segítsek neki fékezni a kirobbanni készülő nevetését.

Ajtónállók.Kisföldalattin, Metrón, Villamoson.
Az Ajtónálló áll az ajtó előtt.
-Nem száll le;
-Leszáll, de Ő azt majd tudja, igazítja...
-Majd öt megálló múlva.
-Minek menjen beljebb? Ott nincsen senki.
-Menjen beljebb maga.
-Na hajrá!

Aranykapu,ajtonálló-ápgrédelve
Langaléta, vékony 20 éves forma fiatal srác a kisföldalatti ajtajában áll oldalt, vállal az ajtónak.
Szemben, vele egyívású, fiatal női megfelelője, összetartozásuk jeleként a nő testtartásával is tükrözi nyúlánk társát.
A srác mindkét kezével, lustán csimpaszkodik a bőr kapaszkodókba.
Mindeközben nyeglén, komótosan előre hátra himbálja magát.
Ha lenne hely, Tarzanként lengene.
Hang nélkül.
Alkatából nem nézem ki az öblös baritont, vagy a harsány, fülrepesztő dzsungel királyát.
Marad a csendes himba-limba.
A leszálló utasok zokszó nélkül, beletörődve, elfogadva az ajtónállók karjai által formált felkínált kaput bújj-bújj zöld ágat játszanak.
A fiatalember és ajtónálló társa, szórakozottan, zsiráf nyakukkal lefelé szemlélődve, látszólag minderről tudomást sem vesznek.

Zsákos Frodók
Zsákosok, Frodók es Billbók.
A megyéből.
Pest megyéből.
Zsúfolt villamos, metró, busz.
Zsák a háton. A hátizsák a megyében a női táskához hasonlóan a test elválaszthatatlan része, annak tér és méretbeli kiterjesztése.
Ha hozzá is préseli trendi púpját utastársaihoz, nem látja, nem érdekli.
-A hátán nincs szeme.
Nem?
De?
De!

Örök Balosok
Mozgólépcső.
A kérjük álljon a jobb oldalra matrica, ami előzékenységre és arra kér, hogy engedjük el a sietőket, régen az enyészeté lett. Jóval azelőtt, hogy a közlekedési kultúránk részévé válhatott volna.
Az Örök Balos dacosan, konokul megveti a lábát a lépcső bal oldalán, függetlenül a többi tömeg embertől aki a jobb oldalon tömörül.
Ő is, a jobb oldalon áll; a szabadabb, tágasabb, másik jobb oldalon.
Közlekedési kultúránk hétköznapi emberei mesehősök, viselkedésükben, az Ajtónállóéban, Zsákoséban és Örök Baloséban keveredik a kuruc nyakassága, a rendszerváltás óta felnőtt énközpontú individualista, és a telefonjával örök szimbiózisban élő szelf-publicista;
mert, hát rajta kívül, mi hírértékű még manapság?

Nem kell mindig jól járni
Bármilyen hasonlóság, egyezés az olvasó, vagy az olvasó ismeretségi körébe tartozó és Ajtónálló Zsákos vagy Örök Balos között NEM a véletlen műve.
Döntéséjé.
Mérei szavaival élve, nem kell mindig jól járni.
Lehet másként.
Beljebb menve,
Zsákot kézbe véve,
előzékenyen jobbra állva.
Jó példával elől járva, erőszakmentesen, szelíden utat mutatva, közlekedési kultúrát építő és azt betartó utasokká segíthetjük válni a Zsákosokat Ajtónállókat, és Örök Balosokat.
Ezt követően, újfent személyes példamutatással, szelíden, kiapadhatatlan derűvel taníthatjuk viselkedni, neveltetésükben, szocializációjukban némi hiányosságot mutató újabb mese hőseinket:
Csettelve-Járda-Közepén-Járót, Üzleti Ügyeit-Magénéletét- Hangosan-Tömegközlekedésen-Telefonon-Bonyolító-Multitaszkert, Ülőhelyért-Nyugdíjasokkal-Versenyt-Futót, Örökké-Fáradt- Első negyed Évszázadát-Ülve-Töltőt.
Együttélésre. Kölcsönös tiszteletre.

Köpcös,izmos,borostás,negyvenes első blikkre "bűnöző”alkat nyit be bérleményem ajtaján,kopogtatás nélkül...
Illetve nyitott volna be,ha nem lett volna zárva.

Èn,atlétában,melegítő nadrágban, a konyhában bundás kenyeret készítve hallom a besurranó próbálkozást.
Nagy rössel,tettre kèszen szélesre tárom-tépem az ajtót; közben,egyfajta harci induló gyanánt angolul hangosan,pattogva mormolom:

hibáztál,jobban tetted volna ha kopogsz...

Teljes mélységemben kihúzva magam (egy mélyek lehetünk),kihívóan az arcába nézek, atavisztikusan mèly, nem-èppen a filantróp hangomon megkérdezem:
Iiiiigeeeen?!!

Ő,meglepődve,de határozottan(látszólag ügyet sem vetve,mackómra,atlétámra),kérdő-tagadó hangsúllyal megkérdezi:

Pszichodráma?!

Èn: Nem,noha pszichológus vagyok...

A dráma talán két emelettel lejjebb lesz; ott látok rendszeresen, több embert megfordulni, gyülekezni;teszem hozzá,még mindig szúros tekintettel,de már emberbarátibb hangon.

Erre Ő, bűnöző kinézetét ellensúlyozó,lágyító,azt azonban teljességgel meg nem szüntető,sármos vigyororral,öröm és önigazolassal vegyes tónussal a hangjában válaszol:

Akkor mégsem járok annyira rossz helyen!

Én: Valóban,nem annyira rossz helyen;
a drámai részen már mindketten túl vagyunk.

Pékség, kora reggel. Jóképű, fülig vigyor, egyhíjjánhúsz srác áll a pult mögött.
Mellette, enyhén molett szintén életvidám fiatal kolléganője beszélgetnek;a lány inkább flörtöl a sráccal.
Gyorsan,hadarva magyaráz, majd megkérdezi a fiútól: 
-Na, hiányoztam?
A srác vigyorogva lesüti a szemét, nyilvánvalóan nehezére esik nemmel válaszolnia,noha valószínűleg így tenne.De nem teszi, inkább mosolyogva hallgat.
Én, többedmagammal, a sor elején, a pult másik oldalán, türelmesen várva,hogy kiszolgáljanak válaszolok, helyette is:
-Nekem igen.
A lány a sütő felé menet meglepetten visszafordulva visszakérdez: 
-Tessék? 
A srác, bennfentesen,felémhajolva, hogy csak én halljam (közben már komótosan kiszolgálva) lehalkított hangon közli:
-Csak szeretnéd,hogy hiányozz.. 
Én: -Mindenkinek szüksége van visszaigazolásra, megerősítésre, az meg ingyen van. 
A fiú cinkos mosollyal: 
-Ha maga dolgozna vele 8 órát, más lenne a véleménye. Majd hozzáteszi: 
-Cseréljünk! 
Én: -Rendben, ha kifizeti az óradíjam-ami elég magas-, közlöm vele szintén cinkos mosollyal.
-Tudja mit?, Dolgozom maga helyett azért az óradíjáért, maga meg dolgozik itt. 
-Ahhoz még tanulnia kell, válaszolom.
-Rajta vagyok, feleli; (gimnázium. esti, levelező, mellette pékségben dolgozik..).
A már méltán kiérdemelt pitékkel és egy liter tejjel a kezemben búcsúzóul, bíztatóan elköszönés helyett: 
-Akkor még hét év és még néhány.